A mai nap - szerencsére - eseménytelenül telt, azt leszámítva, hogy Verika meghívott magukhoz délutánra. Egymás mellett ültünk a buszon, és ezúttal én is a hírfolyam partján szálltam le. Elég sok időt vett igénybe, mire Verika bemutatott a szüleinek és mind a nyolcszázhuszonhét testvérének. Sajnos nem tudtam mindegyikük nevét megjegyezni, pedig nagyon erősen koncentráltam. Verika szülei kicsi furcsán viselkedtek velem, ugyanis mikor a gyerekek elindultak dolgozni, engem is utánuk küldtek. Verika azt mondta, annyi gyerekük van, hogy már maguk sem ismerik fel őket, eggyel több igazán nem számít, szóval most már én is a családjuk tagja vagyok. Az adathalászat, mint kiderült, nem könnyű munka, mire este hazaértem, a karjaim úgy remegtek, mint a kocsonya. De nem bánom, mert nagyon jól éreztem magam!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése